Egyelőre biztonságban vagyunk, de az élelmiszerkészletünk nem fog sokáig kitartani. Úgy döntöttünk, ismét felfegyverkezünk és a környék felfedezésére indulunk. Ha nem akarunk éhezni... nem térhetünk haza üres kézzel.

Phil

2015. május 13. szerda

Próbáltam a lelket tartani a többiekben, de már én sem hittem igazán, hogy a katonaság megment minket. Legalábbis nem mostanában. A rádióban hallottunk néha híreket, hogy a világon mindenütt kitört a káosz és az emberek zárt, védett helyekre kényszerültek. A nagyvárosokban az utcákon a zombik vették át az uralmat. A legtöbb ország vezetése semmivé lett, lakosságuk nagy része vagy halott, vagy ami még rosszabb, zombi. Persze voltak, akik valahogyan előre tudtak a dologról, és volt idejük felkészülni: magas falak, kerítések, őrtornyok. Nekik volt esélyük a túlélésre. Nekünk ellenben...

Harmadik napja kekszen, limonádéporon és valami lejárt szavatosságú gyíkhús konzerven éltünk, amiket a házban találtunk. Már a citromos löncs gondolatára görcsbe rándult a gyomrom. És ezek a készleteink is rendkívül végesek voltak, még egy, maximum két napig bírták. Sürgősen valami rendes kaját kellett szereznünk.

Reggeli kekszadagjainkat rágcsálva meg is vitattuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy a környező házakban még lehetnek élelmiszer-tartalékok. A zombikon kívül más mozgást nem láttunk az elmúlt napokban, így feltételeztük, hogy vagy mindenki meghalt... részben legalábbis... vagy elmenekült. Így magunkénak érezhetjük az otthagyott dolgaikat. De persze mindenről listát vezetünk, és ha vége ennek az egésznek, visszafizetjük az árát. Azoknak, akik túlélnek addig.

Leltárt készítettünk a felszereléseinkről, a ruhákról, fegyverekről, majd gondos haditervet eszeltünk ki. Két csapatban, két irányba indulunk. Csak azt hozzuk, ami ehető vagy hasznos a túlélésben, esetleg fegyver. Minden egyebet ott hagyunk. Nem városnézés lesz, hanem kőkemény menet. Az egészre 1,5 órát szántunk. Ha minden jól megy, még akár valami meleget is ebédelhetünk, utána meg forró kávét. Ahh, de hiányzik a kávé... meg a fánk. Elég sztereotip, de ha évekig ezt eszed, mert nem jut időd másra, megszereted...

Amikor mindenki felkészült (fel lehet erre egyáltalán készülni?!), elosztottuk a felszerelést, Josh-nál és nálam volt pisztoly, a lányoknál meg a fejsze és a feszítővas. Hosszan kémleltünk kifelé az ablakon, de már órák óta nem volt mozgás kint. Kihalt volt a környék. Csak sajnos nem olyan formában, ahogy ezt reméltük.

- Akkor induljunk... - mondtam. - Amy, te gyere velem, Wanda meg Josh-sal. A miénk lesz az északi oldal, ahol a bolt is van, a tiétek a déli, az étteremmel. Vigyázzatok magatokra és egymásra! Nem szeretnék valamelyikőtökkel a jövő héten kint találkozni! - Ezzel kinyitottam az ajtót, és a kis expedíciós csapatunk kisorjázott az utcára.

Amy-vel gyorsan és zajtalanul eljutottunk a bolt előtti sarokig, ahol kikémlelve már láttam, hogy itt sokkal komolyabb csata folyt, mint nálunk, amikor elfoglaltuk a házat. Több vértócsa, szétborogatott szemetesek, és az a szag... mint amikor egy több napos holttestet találtunk valamelyik tetthelyen. De nem láttam mozgást. Odalopóztunk a bolt ajtajához, és benyitottam...

Az ajtó fölé szerelt csengő csilingelése szétszakította a környéken addig honoló csendet, Amy felszisszent és felemelte a feszítővasat, ahogy a legközelebbi kuka mellett megmoccant valami... Felnyúltam és megfogtam a csengőt, majd szélesre tártam az ajtót. Rögtön látszott, hogy nem mi vagyunk az elsők itt, több polc üres, vagy a földre lesöpörve, törött üvegek, vérfoltok... és a személyzeti ajtóban felbukkanó 2 lassan mozgó alakról még nem beszéltünk. Amikor kiléptek a fényre, biztossá vált, amitől tartottam: zombik! Nem hagytunk nekik időt, az egyiket lelőttem, a másikat pedig Amy rendezte le.

- Tudod, csak ami ehető vagy iható, azt visszük! Kezdj el pakolni! - mondtam. Amy szó nélkül a mosdók felé vezető ajtóra mutatott, majd elindult feléjük. Oké, ez még belefér. De miért nem intézte el otthon?! A hátizsákomba kezdtem pakolni a konzerveket, amikor Amy sikolyát meghallottam. Gyorsan odarohantam, de már nem kellett a segítségem, a földön ott feküdt egy zombi, bevert koponyával.

- Jól vagy? - bólintott. - Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk, ezek szerint mindenhol ott vannak - állapítottam meg. - Amíg végzel, megnézem a lakást is, hátha találok valami fegyvert. Gyere majd utánam!

A lakásban is csak rendetlenséget találtam, mintha valaki módszeresen felforgatott volna mindent, de zombit nem láttam, ezért a fegyvert leeresztve elkezdtem használható tárgyak után kutatni. A nappaliban az egyik szekrény előtt vértócsa terpeszkedett, valamint a szekrény felé vezető véres lábnyomok. A szekrényajtót valaki lakattal zárta le. Biztos ide rejtettek valamit, amikor elkezdődött ez az egész őrület! Vagy ide rakták a gyerekek elől a lőfegyvereket, és a vér tulajdonosa azt próbálta kiszedni, amikor megtámadták a zombik!

Gyorsan levertem a lakatot és kinyitottam a szekrényt, egy szép, nagy, távcsöves puskában reménykedve. Ehelyett két, elégé mérgesnek tűnő (igazából ugye nincsenek érzelmeik...) zombi esett ki az ajtón, akiket valaki korábban gondosan bezárt ide, és rögtön felém indultak. Gyorsan golyót eresztettem a közelebbi fejébe, a másikra célozva viszont üresen kattant a pisztoly. Tárat cseréltem, de közben már olyan közel ért, hogy nem volt időm rálőni. Akkor ennyi volt, gondoltam, miközben éreztem, hogy elkapja a karomat, és a fegyvert a halántékomhoz emeltem.

Josh

2015. május 13. szerda

Wanda nélkül sokkal gyorsabban tudtam volna mozogni, ha nem kellett volna még rá is vigyáznom, viszont az étteremben jól fog jönni, hogy ott dolgozott és minden zugát ismer. Azt mondta, fegyvert is tartott a tulaj, azt is megkeressük. Az étterem hátsó ajtajához mentünk, ahol eddig a konyhai alapanyagokat hordták be a raktárba. Az ajtó zárva volt, de a fejszével elég gyorsan kinyitottam. Belépve a raktárba hatalmas kupleráj, szétdobált, rohadásnak indult zöldségeket, zöldülő húst találtunk. A konyhában viszont valami motoszkált, pont az elválasztó ajtó túloldalán. És úgy hangozz, ide akar átjutni. Kb. fejmagasságban céloztam az ajtóra, és kétszer lőttem. Válaszul a túloldalon elzuhanó test robaja hallatszott.

- Oké, most már mehetünk. Maradj mögöttem, akkor talán megúszhatjuk mindketten ép bőrrel ezt! - mondtam neki, és benyitottam a konyhába. A zombi teste a földön hevert, és nem mozdult. Gyorsan átkutattuk a helyiséget, a nem romlott ételeket a hátizsákba gyömöszöltük. Az egyik fiókban találtam egy elég nagy kést, ami még akár jól is jöhet. A vendégtér felé indultunk tovább.

Két véres, szakadt alak indult felénk a pult másik oldaláról, ahogy beléptünk, de a pisztolyom gyorsabb volt, esélyük sem volt elérni minket. Wanda a pulthoz rohant, valamit matatott alatta, majd előhúzott egy lefűrészelt csövű sörétes puskát és egy doboz töltényt hozzá.

- Ez még határozottan jól jöhet! - mondta. - A tulaj minden pultban dolgozó lánynak megmutatta, hogyan kell használni - tette hozzá. Látszott rajta, hogy pontosan tudja, mi hol van, ahogy a fiókokat kezdte kihúzogatni és a nasikat rámolni a hátizsákjába. Végül körülnézett, rám kacsintott, és egy üveg rumot is belesüllyesztett a táskába.

Távozni a főbejáraton keresztül szándékoztunk, ezért először is hosszan szemléltük a környéket a kirakaton keresztül. Az utcán két alak tántorgott céltalanul, mind a ketten zombik voltak. Harc nélkül erre nem fogunk kijutni. Újratáraztam a pisztolyt, közben Wanda is leellenőrizte a lefűrészelt csövűt. Töltve volt.

Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, majd lassan az alakok felé indult. Azok egyszer csak megdermedtek, mintha hallgatóztak volna, majd megfordultak és Wanda felé indultak. Amikor már csak 2-3 méterre voltak tőle, megszólalt a sörétes. A két lövés egynek hangzott, olyan gyorsan tüzelt. Nem lettem volna a két alak helyében, gyakorlatilag cafatokká tépték őket a lövések. Wanda komótosan újratöltötte a puskát, majd rám nézett:

- Mi a helyzet? Mehetünk tovább?

Dögös egy nő, azt meg kell hagyni. De ha ezek a lövések nem csalják ide az összes zombit, akkor semmi sem. Itt volt az ideje indulni. A szemközti ház ajtaja nyitva volt, így oda néztünk be először. Két zombi és némi élelem volt a mérleg. Kezdtünk összeszokni Wanda-val, egymást fedezve haladtunk, közben halkan beszélgettünk. Kiderült, hogy imádja a rendőrös-kommandós filmeket, valamint gyerekkorában a nagyapjánál a farmon tanult meg lőni a puskával és a pisztollyal. Már mindent értek.

A távolból is lövéseket hallottunk, így arrafelé indultunk. Ezek szerint Amy és Phil is találkozott zombikkal. Nagyszerűen alakul eddig ez a nap...

Phil

2015. május 13. szerda

Inkább meghalok, de nem leszek ilyen. A fegyver csöve a halántékomnak feszült, és épp meg akartam húzni a ravaszt, amikor valami elzúgott mellettem, és undorító cuppanással beleállt a támadóm fejébe. A lendülettől még jött előre, így teljes súlyával rám esett, amitől mindketten hanyatt vágódtunk. Önkéntesen felrántottam a kezem, hogy az arcom védjem egy esetleges harapástól, közben elvesztettem a pisztolyom. Vártam, mi fog történni, érzem e majd a fájdalmat, látom e az alagutat a fénnyel... Ehelyett szitkozódást és rugdosást éreztem.

- Phil, minden rendben? Jól vagy? Ugye nem harapott meg? - kérdezte Amy, miközben kihúzta a zombi fejéből a feszítővasat.

- Micsoda? Még élek! Nem, nem harapott meg. Viszont elég nehéz... nem segítenél egy kicsit, hogy ki tudjak mászni alóla?

Amikor felálltam és leporoltam magam, láttam, hogy a ruhámat több helyen is az undorító barna lé borítja, de egyébként ép és egészséges vagyok.

- Köszönöm. Megmentettél. Az adósod vagyok.

Átkutattuk az egész házat, de több zombit nem találtunk. Ellenben én egy shotgun-t, Amy pedig egy láncfűrészt szerzett. Élvezettel méregette a súlyát, majd néhányat suhintott vele. Egyébként is gyilkos tud lenni, de ezzel még inkább az lesz majd. Gondosan ellenőriztük a felszerelést, majd tovább indultunk, a hátsó kijáraton keresztül a szomszéd házhoz, hátha ott is találunk valami használhatót. Ételből még mindig elég kevés volt nálunk.

Mielőtt kiléptünk az utcára, gondosan körülnéztünk, de egy-két távoli alakon kívül mást nem láttunk. A terv egyszerű volt: gyorsan átszaladunk az út túloldalára, és az ottani ház verandáján állunk csak meg. Aztán körbejárjuk, és ha minden oké, beegyünk. De a tervek azért vannak, hogy felboruljanak. És akkor jöhet az improvizálás...

Az utca közepénél járhattunk, amikor az egyik csatornából kinyúlt egy kéz, majd egy torzó is utána, megragadta Amy lábát, és beleharapott a lábszárába. Amy felsikoltott és a láncfűrésszel ketté szelte a zombit. Pihegni sem volt ideje, mert a kinézett ház ajtaja kivágódott, és özönleni kezdtek kifelé a zombik. A láncfűrész zajára érkeztek. Amy felsikoltott, majd kaszálni kezdett. Csak úgy hullottak a testrészek. Nem mertem odalőni, nehogy véletlenül őt találjam el, így az ajtóban éppen felbukkanó alakokra tüzeltem.

Úgy három perccel később nagyjából 8-10 zombi teste hevert mellettünk az utcán, Amy ruháját barnás szutyok borította. A fegyvert Amy-re szegeztem, és remegő hangon kérdeztem tőle:

- Megharapott az a rohadék?

- Nem, dehogy. A ruha megvédett - válaszolta. Igen, ez elképzelhető. De mi van, ha mégsem? Ha a következő pillanatban átalakul, és megpróbál engem is megharapni? Biztosra kellett mennem. Ő is megnézte a karom, ahol megragadott az a másik...

- Hiszek neked, de ne haragudj, látnom kell - mondtam. - Mutasd a lábad!

Látszott rajta, hogy ez nem esett jól neki, de talán megértette, hogy miért kértem. Egy darabig farkasszemet néztünk, az ő kezében a láncfűrész, az enyémben a rá szegezett pisztoly. Talán az esélyeket latolgatta? Aztán megvonta a vállát, és elmosolyodott. Lerakta a láncfűrészt a betonra.

- Ha most jönne valaki, teljesen védtelen vagyok...Ugye megvédesz, hős lovag? - kérdezte, és lassan elkezdte lehúzni a kezeslábasa cipzárját. Nagyon lassan, közben végig a szemembe nézett. Amikor a köldökénél járt, óvatosan kibújt belőle. Csak egy sportmelltartó volt rajta alatta. Végigsimította az oldalát, gondosan követve a melle körvonalait. Elég régóta ismerjük egymást, pontosan tudja, hogy megőrülök érte. Ha közben nem tört volna ki a világvége, most... ki tudja, mi történhetett volna. Nehezemre esett az utcát és a környező házakat is figyelni esetleges felbukkanó zombikat keresve. Hátat fordított nekem, mélyen lehajolt, úgy tolta le a ruha nadrágrészét a fenekéről. Alul csak egy pici, fekete tangát viselt, formás feneke felém villant. Lassan haladt, végig a combjain, a térdéig. Aztán amikor a lábszárához ért, megláttam a magas szárú bakancsot, ami lábszárközépig ért neki. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Hát persze, hiszen mindig ezt a fekete surranót hordja, talán még otthon is... Azon aztán biztosan nem tud átharapni semmilyen zombi.

- Remélem, elégedett vagy a látottakkal - mondta, mélyen a szemembe nézve, miközben visszaöltözött. - Más körülmények között lehet, hogy megölnélek azért, amit láttál. De az adott helyzetben...

- Ne haragudj rám... - mondtam, és lesütöttem a szemem.

Josh

2015. május 13. szerda

Épp egy házból jött ki Amy és Phil, amikor megtaláltuk őket. Mindketten koszosak, izzadtak voltak, a ház előtti részt elborították a testek. Nehéz napjuk lehetett. Mi idefelé csak két izgága zombival futottunk össze, mind a kettőt a machetével intéztem el. Nem jelentettek igazi problémát.

- Szerintem elég készletünk van, hogy 1-2 hetet kihúzzunk - mondta Phil. - Menjünk vissza a házhoz!

- Nem biztos, hogy az olyan egyszerű lesz... - mondtam, és abba az irányba mutattam. Abban az utcában egyre több imbolygó, felénk igyekvő alakot lehetett látni. - Viszont bármerre is indulunk, siethetnénk, mert kezd kényelmetlen lenni ez a zombisűrűség.

Gyors kupaktanács után úgy döntöttünk, kerülőúton megyünk vissza a házhoz. Egyelőre nem álltunk készen, hogy új menedéket keressünk magunknak. Elindultunk, és incidensek nélkül jutottunk át a város ezen kerületén, Már csak két saroknyira voltunk, amikor furcsa hangra lettünk figyelmesek.

- Oda nézzetek! - mutatott Amy az utcasarok felé. - Ilyet még nem láttunk!

A tömegben érkező zombik közé egy igazi melák is vegyült. Hatalmas volt, kimagaslott a többiek közül. Összesen nagyjából tízen voltak, és az utcán álltak, ahol mindenképpen el kellett mennünk, ha haza akartunk jutni.

Annyi lőfegyver volt nálunk, nem akartunk közelharcba bocsátkozni velük, amíg nem volt muszáj, így tüzelni kezdtünk rájuk. Az emberi méretűek szépen egyesével össze is estek, de a melák... Mintha nem ártottak volna neki a golyók. Nem lepattogtak, hanem... beleragadtak a testébe. Ez így elég esélytelennek tűnt. Le is engedtem a pisztolyt, és a másik kezemben lévő machetére néztem. Támadt egy ötletem... Ha bejön, átjutunk. Ha nem... Remélem Phil jól céloz, és nem fogom már érezni a harapást.

Magasba emelve a fegyvert ugrottam a melák elé, aki rögtön ölelésre is tárta a karját. Hallottam a hátam mögött a lányok sikolyait. Amikor a távolság köztünk szinte megszűnt, lecsaptam a machetével. Ha jól gondoltam, fej nélkül nem lesz már olyan nagy legény. Lassan esett össze, szinte, mintha kihúztak volna egy dugót, és leengedett volna. Futni kezdtünk az utcában, a ház felé.

A visszalévő úton még két vagy három zombi került elénk. A házhoz érve visszapillantottunk, és egy elképesztő tömeget láttunk hömpölyögni az utcákon. És mind errefelé tart! Ha eddig nem is tudták, most már biztosak lehetnek benne, hogy itt élünk.

Mostantól nem biztonságos a ház.