Az élők vesztésre állnak. Az ellenálló csoportok egymás után buknak el, a rádió, mely egykor folyamatosan közvetítette az üzeneteket, elhallgatott. El kell mennünk innen. Egyre több kint a zombi, a mi készleteink viszont egyre apadnak.
Ölni tudnék egy kis fogkrémért.

Amy

2015. május 17. vasárnap

Ma is a szokásos rutinnal indult a nap. Körbejártuk Wanda-val és Josh-sal a házat, kerestük, hogy hol próbáltak a zombik az éjjel bejutni, mit kell esetleg megjavítani, megerősíteni. Amelyik oldalon a hevenyészve kihúzott szögesdrót kerítésnél nagyon elszaporodtak, lelőttünk párat. Ezeket aztán később el is kellett takarítani, mert 2 nap alatt kellemetlen lett a szaguk. Minden igyekezetünk ellenére, egyre többen lettek az utcákon és a környező épületekben. Már nem csak az ismerős öltözeteket láttunk, hanem minden nap érkeztek teljesen idegenek is. Idevonzotta őket a jelenlétünk.

Annyira veszélyesnek találtuk már a kiruccanásokat a környéken, hogy nem is jártunk el messzebbre újabb készletekért, a közeli házakat viszont már mind kipucoltuk. Nem kockáztathattuk, hogy az egyik találkozásnál a tömeg leteperjen valakit. Egyre többször láttunk melákokat is, de mint kiderült, a machete mellett közelről a lefűrészelt csövű sörétes is hatásos ellenük, így már nem kellett olyan ostoba kockázatokat vállalnunk, mint Josh-nak a múltkor, ha hatástalanítani kellett őket.

Nagyjából így álltunk, lassan megint fogyóban lévő élelemmel és mostanra szinte teljesen elfogyott lőszerrel, amikor Phil kimondta, amit lassan mindnyájan éreztünk, de senki sem akart magának beismerni:

- El kell innen mennünk. Ha elfogy a kaja, újabb komolyabb utakra lenne szükség, hogy további tartalékokat találjunk. Közben el fog fogyni a lőszerünk is, így mindezt védtelenül, közelharcra szorítkozva kéne majd megtennünk.

Igaza volt, mégis, mindannyian féltünk attól a jövőtől, amiben nem szerepelt a relatív biztonságot adó ház. Szerencsére(?) végül a zombik döntötték el a kérdést helyettünk. Délután zajra lettünk figyelmesek, a főbejárati ajtó felől. Mindenki az ablakokhoz futott, és azt láttuk, hogy két melák meg néhány járkáló átjutott a sövényen és a szögesdróton, és éppen az ajtót igyekszenek betörni. Rögtön előkerült a lefűrészelt csövű, Wanda töltött, majd elsápadva közölte:

- Ez az utolsó két töltényem hozzá. Az egyiket elintézhetem, de mi lesz akkor a másikkal?

- Ne lődd le, holnapig talán bírja az ajtó a nyomást, holnap aztán hajnalban lelépünk. Akkor még jól fog jönni ez a két lövés! - döntötte el a kérdést Phil. Már senki sem akart vitatkozni vele. Mennünk kellett.

Reggel aztán minden használható cuccunkat összepakoltuk, a maradék élelmiszert négy felé osztottuk, felfegyverkeztünk és hosszas leskelődés után szép sorban, lehorgasztott fejjel, búcsúzva, de reménykedve egy jobb jövőben, elhagytuk a házat.

Komolyabb atrocitások nélkül haladtunk a felkelő nap fényében a városon át, igyekezve minél csendesebben mozogni, nehogy felhívjuk magunkra egy kósza csoport figyelmét. Egy nagyobb bérházhoz értünk, ami úgy nézett ki, komolyabb károk nélkül úszta meg a zavargásokat majd a zombiinváziót. Rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, körülnézünk bent. A fiúknál volt pisztoly, Wanda a fejszét szorongatta, nálam a feszítővas volt. Mindenki felkészült egy újabb összecsapásra. Odaléptem az ajtóhoz és egyetlen mozdulattal felfeszítettem. Bentről baljóslatú morgást lehetett hallani. Nem lesz ennek jó vége...

Beléptünk a házba, és rögtön elindult felénk egy zombi. Josh szó nélkül lelőtte. A folyosón a ház belseje felől felerősödött a morgás. Óvatosan haladtunk szobáról szobára, megtisztítva a terepet, mindent átkutatva használható eszközök után. Találtunk néhány konzervet, egy doboz töltényt, egy baseball ütőt, még egy pisztolyt, így már mindenki elég jól fel volt fegyverezve. Az elmúlt két hét minden rutinjával haladtunk, miközben azon gondolkoztam, mikor fog becsapni a ménkű. Na, nem mintha alapból pesszimista lennék, de Murphy-nek teljesen igaza volt. Ha valami még nem érte el a lehető legrosszabb lehetséges kimenetelt, az bizony előbb vagy utóbb romlani fog. Ha valami már elérte, az is.

És akkor bekövetkezett.

Phil az egyik ajtó berúgása után megdermedt, lesápadt, és remegő hangon súgta oda nekünk:

- Ilyen nem létezhet! Egy hatalmas mutáns van odabent! - És az ajtóban meg is jelent. Hatalmas volt, még talán egy meláknál is hatalmasabb. Könyörtelenül tört előre, mindkét kezét ökölbe szorítva. Ami valaha a ruhája lehetett, cafatokban lógott rajta, alatta hatalmas, dagadó izmok. A háta... a hátán pedig nagyjából tenyérnyi tüskék álltak ki a bőréből. Mintha egy melák túl sok kokszot tolt volna.

Wanda felemelte a lefűrészelt csövűt, célzott és lőtt. A mutáns kicsit megrázta magát, és jött tovább felénk, mintha csak szúnyogok csípték volna meg. Mögötte egy kisebb csoportban jöttek a járkálók, sőt, volt 1-2 üldöző is köztük. Az egyetlen épeszű megoldás mellett döntöttünk: amilyen gyorsan csak tudtunk, menekültünk.

Az épület előtt is találkoztunk 2 zombival, ezeket futtában intéztük el. Miközben a sarok felé szaladtunk, a bejárati ajtón keresztül szinte kirobbant a mutáns az utcára, utánunk fordult, és előbb gyors léptekkel, majd lassan kocogva utánunk indult. A többi meg ő utána. Futottunk, ahogy csak bírtunk, nyomunkban a hordával. Milyen álomszerű! Pont mint abban az álomban, amikor üldöznek, de hiába igyekszel elfutni, nem haladsz, beleragadsz a talajba, és az üldözők egyre közelebb érnek. Csak most ha utolérnek, nem felébredünk, hanem... mi is az üldöző csapat tagjává válunk.

Egy közeli épület ajtaja nyitva volt. Normál esetben ez nem szokott jó előjel lenni, de most nem foglalkoztunk vele, bemenekültünk, és magunkra zártuk. Szerencsénk volt, a helyiség üres volt, nem úgy a két szomszédos. A lövések hangja biztos a nyakunkra hozza megint a mutánst, így nem tudtunk sokat pihenni, átvágtunk az épületen. A közben elénk kerülő zombikat igyekeztünk minél halkabban elintézni, fejszével, machetével. Nézelődni nem volt időnk, mert közben az ajtó, ahol mi is bejöttünk, kiszakadt a keretéből, és megláttuk az üldözőket. Kicsit hallgatóztak, majd a mutáns felénk fordult, morgott valamit, és elindult, félrelökve minden berendezési tárgyat az útjából.

- Ott egy kijárat! - kiáltotta Josh, és már ki is rúgta az ajtót. Az utcán több járkáló és üldöző lézengett, eddig teljesen céltalanul. Most viszont mindegyik a zaj felé fordult, és ahogy megláttak minket... el is indultak felén. - Nincs időnk finomkodni! - mondta Josh, és már tüzelt is a pisztollyal. Phil csatlakozott hozzá, és fél perc alatt csak földön fekvő testeket lehetett látni az utcán.

Nagyjából itt jelent meg a hátunk mögött az ajtóban a mutáns, meg az utca túlsó sarkán egy nagyobb csapat, két melák vezetésével. Ismét nem volt sok vesztegetni való időnk, futni kezdtünk az ellenkező irányba. Ha elérjük azt a sarkot, ott talán el tudunk tűnni a tömeg szeme elől. Ha eljutunk odáig. Ha találunk a túloldalon egy megfelelő rejtekhelyet. Ha... Túl sok a ha...

Phil kicsit lemaradt, és a túl közel járó zombikat leszedte a pisztolyával, majd ahogy befordultunk a sarkon, leengedte a fegyvert. Intett, hogy most halkan tovább a fal mentén. Szerencsénkre senki sem került elénk, így gyorsan elértük a túlsó kereszteződést. Befordultunk, körülnéztünk... és nem láttunk egyetlen zombit sem! Ellenben mögöttünk ismét egyre hangosabban lehetett a mutáns morgását hallani. Gyorsan egy ajtóhoz mentünk, amit Josh nyitott ki, és beözönlöttünk a házba. Ismét szerencsénk volt, nem volt itthon sem élő, sem holt. Az ajtót becsuktuk, és mindenki csendben lekuporodott a földre. mutáns és a többiek kissé tétován értek a sarokra, hallgatóztak, kerestek minket, de szerencsére nem találtak meg. Itt már nem lett volna hova menekülni. Néhány perc múlva az üldöző csapat tétován felbomlott, a zombik különböző irányokban lassan távoztak, vagy csak tétlenül álldogáltak a házak között. Amíg nem csapunk zajt, jók vagyunk.

Megmenekültünk. Ezúttal. De megint állandó biztonságos rejtekhely nélkül voltunk. Üldöztek minket. Egyre kevésbé tetszett ez a felállás.