Egy barátomnál voltunk, amikor meghallottuk a szirénákat. Kevesebb, mint egy óra alatt minden megváltozott. A televízióban és a rádióban mind ugyanarról szóltak a hírek: valami szörnyű dolog történt! Úgy döntöttünk, inkább a szomszéd házban keresünk menedéket, az sokkal biztonságosabbnak tűnt. Ehhez csak át kellett kelnünk az utcán.
De ŐK már ott voltak...

Wanda

2015. május 9. szombat

A konyhában ültünk, Amy, Josh, Phil és én. Próbáltuk feldolgozni a hírekben hallottakat. Hihetetlen, pont mintha valami elcsépelt, zsé-kategóriás horrort néznénk. Feltámadó halottak?! De a légi felvételek alapján az összes nagyobb városban, végig a keleti part mentén, kitört a pánik, az emberek fejvesztve menekültek. A tévében arra kértek mindenkit, maradjon otthon, zárkózzon be, halmozzon fel készleteket, ne érintkezzen senkivel, mert nem tudni, ki fertőzött. Európáról nincsenek hírek, de Kína már lezárta a határait, próbálják maguk megoldani a problémát. De ne menjünk ennyire messzire, foglalkozzunk csak a saját problémánkkal! Az utcában lakó néhány család már az első hírek hallatán pakolni kezdett és útnak indult, biztosan tudnak valami jó rejtekhelyet a hegyekben, vagy lent a tavaknál... vagy csak futnak, amerre látnak.

A mobiltelefonjaink még működtek, de a barátaink nagy részét nem tudtuk utolérni. Akiket sikerült, azok megerősítették a hírekben látottakat, a nagyvárosok nem biztonságosak. Ők is éppen vagy menekültek valamerre, vagy elbarikádozták magukat a házukban, abban bízva, hogy valaki előbb-utóbb megmenti őket.

Mi is az utóbbi mellett döntöttünk. Aztán ahogy végignéztük a házat, elbizonytalanodtunk. Rengeteg ablak és ajtó, hatalmas üvegfelületek... nem az a kimondottan bunker jelleg. Végül, mint már annyiszor, megint Josh találta meg a megoldást:

- A szemközti ház eladó, ott a tábla. Minden ablakon rács, az ajtó előtt is. Magas sövény veszi körbe. Az lesz az ideális rejtekhely, amíg ideér a katonaság - mondta.

Tehát a szemközti házba költözünk. Oké, csak át kell sétálni az utcán, és be kell jutni. Nem nagy ördöngösség, azt hiszem...

- Nézzétek! - kiáltotta Amy. - Valaki van odakint! De olyan furcsán mozog... És tiszta paradicsomszósz a pulóvere!

Ahogy közelebb ért, kiderült, hogy nem paradicsomszósz volt... hanem vér. Öklömnyi lyuk tátongott az oldalán, kb ott, ahol a veséjének kellett volna lennie. De ez nem zavarta túlságosan. Az arca sápadt volt, a szeme pedig... nem tudom leírni. De olyan volt, mint amiket a tévében mutattak.

- Nos, akkor ez egy olyan izé... zombi - summázta Josh. - Szuper. - De a hangja nem volt vidám. Mindannyian halálra voltunk rémülve...

Az ott kint nem biztos, hogy egyedül jött, ezért fel kellett készülnünk az egyre hosszabbnak tűnő útra, meg arra, hogy esetleg összefutunk még egy párral. Átkutattuk a házat, megfelelő eszközök után. Találtunk is a pincében egy tűzoltófejszét és egy feszítővasat, a hálóban az egyik szekrényben pedig egy kis fémkazettát, ami egy pisztolyt és némi lőszert rejtett. Meg itt volt Phil-nél a szolgálati pisztolya is. Valamint a konyhában találtunk néhány súlyos serpenyőt, amiket végszükség esetén elég jól meg lehetett lendíteni...

Nem tudtuk, hogyan terjed a betegség, ezért a filmekből indultunk ki. A házban található összes ruhát felvettük, ezzel csökkentve egy harapás esélyét. De ha cseppfertőzéssel terjed, így is megszívtuk.

Josh óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilépett a szabadba. Az a valami rögtön felfigyelt rá, és elindult felénk. Phil közéjük lépett, célzott, és rákiáltott az alakra:

- Rendőrség, állj, vagy lövök! - De az, ha hallotta is, nem vett róla tudomást, tovább közeledett, furcsa hangokat kiadva, karját ölelésre tárva. Amikor már csak bő egy méterre volt, Phil gyorsan két golyót eresztett belé. A lövések hosszan visszhangoztak a házak között, az idegen lyukas mellkassal és hiányzó bal arcféllel eldőlt, egy utolsót hörgött és nem mozdult többet. Vér helyett valami barnás, undorító szagú folyadék szivárgott a sebeiből. Phil megböködte a cipője orrával, továbbra is rá célozva.

- Gratulálok, nagyokos! - sziszegte Josh, félretolva Phil-t. - Most ha van még a közelben valaki, már biztos tudja, merre keressen minket! - Elindult át az utcán, a kiszemelt ház felé.

Igaza volt, mert a következő sarkon már meg is jelent egy újabb alak, aki ruhája alapján korábban postás lehetett... Arca hulla sápadt volt, kezéből és nyakából hatalmas darabokat harapott ki valami... vagy valaki. Felénk fordult, és mintha hallgatózott volna, majd öles léptekkel elindult Josh felé. Ez is egy olyan! Két másodperccel később undorító, nyálkás cuppanás hallatszott, majd Amy mosolyogva ugrott hátra, a feszítővason pedig barnás nyálka és agyszövet csorgott végig. De az izé elterült, és úgy maradt.

- Ezt már nagyon ki akartam próbálni egyszer, de a sok köcsögért pont annyit kaptam volna, mint egy rendes emberért. De érte talán nem fognak lecsukni, jogos önvédelem volt, láttátok! - mondta Amy.

Közben elértük a kiszemelt házat. Az utca végén egyre több, furcsán mozgó alak tűnt fel, köztük több ismerős ruházatú. A boltos, a sarkon lakó zongora tanárnő, az egyik suhanc a következő utcából. Jó lenne, ha belehúznátok, fiúk! Phil közben már az ajtót vizsgálgatta.

- Nincs kulcsra zárva... - állapította meg. - Vagy megelőztek minket, vagy... - de nem fejezhette be a mondatot. Kicsapódott az ajtót, és Phil rögtön tüzelt. Ezúttal csak egy csattanás volt, de 1,5 méterről ez is levitte az éppen felé kapó alak bal oldalát. - Rendben, gyertek! Josh, te mész balra, én jobbra. A lányok itt őrködnek! - adta ki az utasításokat, miután meggyőződött arról, hogy ártalmatlanná tette a támadót.

A konyhában találták meg a másikat. A konyhaajtón nem volt zárva a rács, ott mászhatott be. Josh egy jól irányzott fejszecsapással elintézte. Egyébként tiszta volt a ház. Gyorsan körbenéztünk, minden ajtót, ablakot, rácsot bezártunk, majd átkutattuk a konyhát. Látszott, hogy régebb óta eladó a ház, az előző tulaj mindent elvitt, nem sok mindent találtunk. Elég szűkösen, de talán elleszünk ezzel most egy pár napig.

Addigra biztosan ideér a katonaság és megment minket...