Max Brooks - World War Z (Zombiháború)

Izrael, Tel-Aviv

[Jürgen Warmbrunn imádja az etióp konyhát, ezért is találkozunk egy falasa étteremben. Világos bőre, borzas szemöldöke és ősz Einstein-frizurája láttán őrült tudósnak vagy legalábbis egyetemi tanárnak gondolhatnánk – tévesen. Bár nem hajlandó megmondani, hogy melyik izraeli titkosszolgálat alkalmazásában áll vagy állt, annyit azért elárul, hogy egy időben tulajdonképpen kémként dolgozott.]

Sokan csak akkor hiszik el, hogy valami megtörténhet, ha tényleg megtörténik. Ez nem ostobaság vagy gyengeség, egyszerűen csak ilyen az emberi természet. Nem hibáztatom azokat, akik nem hisznek, nem vagyok náluk se okosabb, se jobb.

Úgy sejtem, már a születéskor eldől a dolog. Én olyan népcsoportba születtem, amely folyamatosan retteg a kipusztulástól, és ez nemzeti öntudatunk szerves részét képezi. Borzalmas leckék árán megtanultuk, hogy mindig éberen kell őrködnünk.
Először tajvani barátaink és üzletfeleink figyelmeztettek a járványra. Panaszkodtak az új kódfejtő programunkra, mert nem sikerült dekódolniuk vele néhány kínai forrásból származó levelet, pontosabban az volt a gondjuk, hogy a kapott szöveg értelmezhetetlen volt. Gondoltam, hogy nem a szoftverben van a hiba, inkább a dekódolt üzenet lesz a hunyó. Ezek a vörösök… na jó, akkor már talán nem voltak igazán vörösök… de mit vár egy öregembertől? Szóval a vörösöknek megvolt az a rossz szokásuk, hogy rengeteg fajta számítógépet használtak, mindenféle, innen-onnan összeszedett régi romhalmazt is.
Mielőtt közöltem volna Tajpejjel a véleményemet, gondoltam, talán én is belenézek ezekbe a zavaros üzenetekbe. Meglepődve láttam, hogy a szöveg karaktereinek dekódolása egyébként tökéletesen sikerült. De maga a szöveg… egy új járványról írtak benne, ami először megöli az áldozatot, aztán életre kelti a holttestét, és a halott valamiféle agyatlan gyilkológéppé válik. Persze nem hittem, hogy ez igaz lehet, főleg mert néhány héttel később kirobbant a fegyveres válság a Tajvani-szorosban, és az őrjöngő hullákról szóló üzenetek hirtelen abbamaradtak. Arra gondoltam, talán kettős kódolásról lehet szó, ami persze nem számított újdonságnak, tulajdonképpen egyidős az emberi kommunikációval, tehát valójában a vörösök sem halottakra gondolnak, hanem biztos valami új fegyverről vagy szupertitkos haditervről leveleznek. Ezután nem is foglalkoztam az üggyel, próbáltam elfelejteni az egészet. De ahogy a maguk egyik nemzeti mesehőse mondja, "jelzett a pókösztönöm".
Nem sokkal ezután, a lányom lakodalma előtti állófogadáson beszédbe elegyedtem a vejem egyik oktatójával, aki a Héber Egyetemen tanított. Nagydumás figura volt, és talán a kelleténél többet is ivott. Előadta, hogy az unokabátyja Dél-Afrikában dolgozik valami fontos projekten, és mesélt neki ezt-azt a gólemekről is. Gondolom, maga is ismeri a Gólem történetét, amiben a csodarabbi életet lehelt egy szoborba. Mary Shelley innen lopta a Frankenstein alapötletét. Szóval először nem válaszoltam semmit, csak hallgattam a pasast. Mondta, hogy ezek a gólemek nem agyagból vannak, egyáltalán nem tanulékonyak, és a legkevésbé sem engedelmesek. Amikor megemlítette a feltámadó halottakat, elkértem tőle az unokabátyja számát. Mint kiderült, a fickó Fokvárosban részt vett egy amolyan adrenalintúrán, talán cápaetetés volt, azt hiszem.
[Zavartan forgatja a szemét.]
A cápa egyébként engedelmes példány volt, mert evett is belőle, pontosabban a hátsójából harapott ki egy kisebb falatot, úgyhogy a merész búvár bekerült a Groote Schuurba, ahová az első khayelitshai áldozatokat is vitték. Saját szemével nem látta azokat a betegeket, de az ápolók annyit meséltek neki, hogy be is telt vele a régi diktafonom. Ezután a felvett anyagot a dekódolt kínai e-mailekkel együtt megmutattam a feletteseimnek.
És innentől közvetlenül is hasznát láttam a népünket fenyegető örökös veszély miatti készültségnek. 1973 októberében az arabok orvtámadása kis híján a tengerbe szorított bennünket, pedig már akkor is volt hírszerzésünk, észrevettük az intő jeleket, de mégsem cselekedtünk. Sosem számoltunk vele, hogy több ország egyesíti erőit, és összehangolt támadást hajt végre ellenünk, ráadásul pont a legszentebb ünnepünkön. Elpuhultunk, ledermedtünk, volt benne egy jó adag csordaszellem is. Képzelje csak el, hogy ott áll egy rakás nagyokos a teleírt tábla előtt, és gratulálnak egymásnak, amiért sikerült elolvasniuk a szöveget. És a hátuk mögött ott a tükör, amiben megláthatnák a szöveg valódi üzenetét, csakhogy senki nem néz oda, mert eszükbe sem jut, hogy az a megfejtés. Miután tehát az araboknak félig-meddig hagytuk, hogy befejezzék Hitler munkáját, rá kellett jönnünk, hogy nem elég néha-néha odapillantani arra a tükörképre, hanem folyamatosan nézni kell, és most már örökre ez lesz a nemzeti stratégiánk. A jom kippúri háború után ez úgy zajlott, hogy ha kilenc hírszerzési szakértő egyetértett, a tizedik köteles volt vitába szállni velük. Nem számít, hogy az adott dolognak csekély a valószínűsége vagy, hogy egyenesen erőltetett, mert mindig mindent ki kell nyomozni. Ha a szomszéd állam atomerőművében hadászati célokra felhasználható plutóniumot is elő lehet állítani, akkor nyomozni kell; ha egy diktátorról azt híresztelik, hogy hatalmas ágyút épít, amiből egész országokra lövöldözheti a lépfenét, akkor is nyomozni kell, és ha van bármennyi esélye, hogy a holtak feltámadva őrjöngő gyilkológéppé válnak, akkor is nyomozni kell mindaddig, amíg ki nem derítjük az igazságot.
Tehát én is nyomoztam. Kezdetben nem volt egyszerű dolgom. Kínai forrásokra már nem számíthattam, a tajvani válság miatt arrafelé gyakorlatilag leállt a hírszerzés… nagyon kevés adat állt rendelkezésemre, és annak a nagy része is csak humbug volt, főleg a netes találatoknál: zombik jöttek az űrből meg az 51-es körzetből… Maguk egyébként miért rajonganak annyira az 51-es körzetért? Na mindegy, valamivel később használható információkat is találtam a fokvárosihoz hasonló, "veszettséggyanús" esetekről… A kórt csak később nevezték el afrikai veszettségnek. Aztán rábukkantam a Kirgizisztánból hazatért kanadai kommandósok beszámolóira, pontosabban a katonai pszichológus feljegyzéseire, és egy blogon olvastam egy brazil nővérről, aki részletesen előadta egy szívsebész halálának körülményeit.
Legfőbb hírforrásom az Egészségügyi Világszervezet volt. Az ENSZ amolyan hivatali kincsesbánya, csak hát az embernek soha el nem olvasott jelentések tömkelegébe kell beleásnia magát, hogy megtalálja az értékes információmorzsákat. Világszerte találtam hasonló eseteket, de mindet elintézték valamilyen elfogadható magyarázattal. Végül sikerült összerakosgatnom az új veszély mozaikdarabkáit. A szóban forgó személyek tényleg halottak voltak, ellenségesen viselkedtek, és az sem volt kérdés, hogy egyre több van belőlük. És aztán felfedeztem, hogyan lehet megölni őket.

Az agyukat kell elpusztítani.

[Kuncog.] Ma úgy beszélünk erről a felismerésről, mintha nagy ész kellett volna hozzá, mintha valamiféle varázslat lenne, mint mondjuk a szenteltvíz vagy az ezüstgolyó, pedig teljesen logikus, hogy ezeknek a lényeknek is az agyát kell elpusztítani, elvégre nálunk is ez a legbiztosabb módszer.

Mármint az embereknél?

[Bólint.] Hiszen ennyi az ember, nem igaz? Csak egy agy, amit a testnek nevezett komplex és igen sebezhető gépezet tart életben. Ha a gépezetnek akár csak egyetlen fogaskereke is megsérül vagy leáll, például megszűnik az oxigénellátás vagy a táplálékbevitel, akkor az agy sem éli túl. Ez az egyetlen kimutatható különbség köztünk és az élőhalottak között. Az ő agyuknak nincs szüksége semmiféle segédrendszerre, ezért magát a szervet kell támadni, [jobb kezével pisztolyt formáz és a halántékához emeli.] A megoldás tehát egyszerű volt, csak előbb fel kellett ismerni a problémát! És mivel a járvány elképesztő ütemben terjedt, arra gondoltam, hogy az lesz a legokosabb, ha más hírszerzői köröktől is megerősítést kérek.
Paul Knight régi barátom volt, még az Entebbe-hadművelet alatt ismerkedtünk össze. Ő találta ki, hogy ugyanolyan fekete Mercedesszel menjünk oda, mint amilyen Amin elnöknek van. Paul már kilépett a saját hírszerzőitől, mielőtt a kormányuk "megreformálta" az ügynökséget, és éppen a marylandi Bethesdában dolgozott egy magánkézben lévő biztonsági cégnél. Amikor felkerestem az otthonában, nagy megdöbbenésemre közölte, hogy ő is ugyanazon a projekten dolgozik, persze csak szabadidejében, mégis majdnem annyi anyagot gyűjtött össze, mint én. Egész éjszaka egymás kutatásait tanulmányoztuk. Még csak nem is beszélgettünk, jóformán tudomást se vettünk egymásról meg a világról, csak az elénk került aktákat faltuk csillapíthatatlan étvággyal. Nagyjából egyszerre végeztünk, de már hajnalodott.
Paul az anyagom utolsó oldalára lapozott, és tárgyilagosan ennyit szólt: "Elég csúnya a helyzet, nem igaz?" Bólintottam, aztán ő is, és így folytatta: "És mit fogunk tenni ellene?"

Tehát így született meg a Warmbrunn-Knight-jelentés.

Jó volna, ha a közvélemény nem így emlegetné. Dolgozott rajta még tizenöt ember: virológusok, hírszerzési vezetők, katonai elemzők, újságírók, sőt, még egy ENSZ-megfigyelő is, aki Jakartában ellenőrizte az indonéz választások tisztaságát, mikor az országban kitört a járvány. Mindenki tapasztalt volt a maga szakterületén, és mindenki hasonló végkövetkeztetésre jutott már azelőtt is, hogy megkerestük volna. A mi jelentésünk alig száz oldal lett. Tömör és teljesen érthető anyagot hoztunk össze, benne volt minden, amivel szerintünk meg lehetett akadályozni a világméretű járványt. Tudom, sokan méltatják a dél-afrikai háborús tervet is, ami nyilván jogos, de ha többen olvasták volna a jelentésünket, és megpróbálták volna végrehajtani az ott leírt javaslatokat, akkor annak a tervnek soha nem is kellett volna megszületnie.

Néhányan azért elolvasták és követték a jelentésben foglaltakat. A maga kormánya például...

Ők is csak nagyon felületesen. Meg is fizettek érte.